Mit jelent számodra a tánc, mire tanít, és mi okozza, a legnagyobb kihívást?
Igazából amióta az eszemet tudom, a tánc bűvöletében élek. Édesapám is táncos. Gyerekkoromban otthon az ötödik emeleti lakásban készült a világbajnokságokra. Néha följött az alsó szomszéd, hogy most már mozog a csillár, annyira ne ugráljon. Tulajdonképpen olyan hatéves korom körül bevittem a tükröt és elkezdtem előtte táncikálni. Közben apukám hazajött, én nem vettem észre. Ő viszont észlelte, hogy mit is csinálok, és elkezdett tanítani, így fertőződtem meg igazából a tánccal. Nekem ez a kifejezési formám, egyébként írok verseket is. Amikor táncolok, akkor megszűnik a külvilág, hála istennek az összes problémámat és minden nyomasztó dolgot abban a pillanatban elfelejtek. Ilyen szempontból is jó, azt gondolom, hogy a tánc nagy mértékben fegyelemre, alázatra és precizitásra nevel. Szerencsés vagyok, mert nagyszerű mestereim voltak, úgymint például Uhrik Dóra, aki egy rendkívüli ember. Azt tudom mondani, hogy a tánc a minden, nyilván a családom után, az elsők mindig a gyerekeim, de nem is nagyon tudom elképzelni, mit csinálnék, ha nem táncolnék.
A tánc a kifejezési eszközöd, ez azt jelenti, hogy akár traumafeldolgozásként is jelen van az életedben?
Ha végignézek a pályafutásom alatt elkészült koreográfiáimon, meg tudom mondani, hogy milyen fázisban volt az életem. Amikor nagyon mélyen voltam, ilyen sokszor volt, az is pontosan tükröződik az előadáson. Ez egy érdekes dolog, mert én sose készítek úgy koreográfiát, hogy valaki azt mondja, hogy itt egy zene, és arra alkossak. Mindig csak akkor állok neki, ha engem valamiért megérint. Sokszor van, hogy az autóban ülök, és hallok egy dalt, lehet, hogy nem is ismerem, de valamiért hat rám és foglalkoztat. Több olyan szám is van, amit nagyon szeretek, mint például két évvel ezelőtt megcsináltam a We are the World-ot, ami nekem legalább tíz éve vágyam volt. Van még egy-két ilyen szám a fejemben, amit megvalósítanék, csak azt gondolom, hogy meg kell találni rá a megfelelő pillanatot, nem időre és nyomásra. Ami biztos, hogy érzésekből és érzelemből koreografálok. Sosem úgy, hogy egy bizonyos zenére mozdulatokat pakolok egymás után. Lehet, hogy látványos, vagy technikailag kidolgozott, viszont amikor nem látok érzelmeket, akkor az számomra már nehezen közvetíthető, mert nincs benne lélek.
30 éves évfordulóhoz közeledik a Megadance. A fiatalkori Rovó Tamás, mit üzenne a mai énednek?
Az a helyzet, hogy nagyon nehéz. Sokkal nehezebb most, mint 30 évvel ezelőtt, és egyébként azt üzenném a fiataloknak, hogy szakadjanak el a telefonjuktól. Például én akkor szüntettem be a mobiltelefonozást az edzéseimen, amikor kimondtam, hogy szünet, és mire megfordultam, addigra ültek sorban a gyerekek a székeken, és mindenki nyomkodta a telefonját. Bizonyos szempontból nyilván jó, hogy fejlődik a technológia, viszont emiatt átalakul a kommunikáció és az egymással való törődés. Ma már csodának számít, ha valaki valahová eljár rendszeresen edzeni. Mindenképpen üzenném a mai fiataloknak, hogy legyenek sokkal szorgalmasabbak, alázatosabbak, és döntsék el, hogy mit akarnak.
Az Egyesületről és erről az elmúlt 30 évről mit gondolsz? Hogyan épült fel? Hol tartotok most?
Ez egy nagyon hullámzó dolog. Voltak nagyon sikeres időszakok. Azt tudni kell, hogy 19 éves voltam, amikor megalapítottam az együttest. Kezdetben 20 fővel indultunk és ez odáig fejlődött, hogy egy idő után 150 tanítványom is volt. Gyakorlatilag minden egyes nap tanítottam valahol, hétfőtől péntekig. Volt vagy öt csoportom, de azt tudni kell, hogy ott a színház fix próbarenddel rendelkezett, ami sajnos itt nincs. Mindig tudtam, hogy mikor vagyok szabad, ezért be tudtam táblázni. Németországi kitérő után kerültem Székesfehérvárra, akkor átraktam a székhelyét ide az együttesnek. Igazából azt szoktam mondani, nem egyszerűen táncot tanítok, sokat beszélek róla, véleményem szerint nagyon fontos a mögöttes tartalom. Az első, amit mindenkinek megtanítok, hogy gondolat nélkül nem lehet táncolni. Ha nincs lélek mögötte, számomra nem tud hiteles lenni. Minden előadás előtt fel kell készülni lelkileg is arra, hogy éppen mit játszunk. Tulajdonképpen az együttes megalapításának a 30. évfordulója lesz.
Az biztos, hogy sokkal nehezebb manapság, mint régebben. Persze az is nyilván közrejátszik, hogy 30 évvel fiatalabb voltam, jobb vagy több volt az energiám. A bizonyítási vágy most is bennem van. Érdekes dolog, mert mindig úgy álltam neki mindennek, hogy szeretnék valamit magam után hagyni. Valamilyen oknál fogva kialakult bennem egy olyan érzés, hogy ha én már egyszer nem leszek, akkor rám ne csak úgy gondoljanak, hogy volt itt egy táncos ott a hátsó sorban. Azt szeretném, hogy emlékezzenek a nevemre, és azt mondják, hogy igen, itt volt a Rovó Tamás, aki mennyi mindent megvalósított.
Megkaptad a Magyar Bronz Érdemkereszt kitüntetést! Ezt miként fogadtad, hogy tudtad meg, és mi volt az első gondolatod ezzel kapcsolatosan, mit éreztél?
Fantasztikus érzés, őszintén szólva nem gondoltam volna, hogy én ilyet fogok kapni, hiszen nagyon sok díjam van. Az első állami kitüntetésem, szívből örülök, hogy végre valaki, 30 év után, gondolt arra, hogy megérdemlek egy ilyen rangos elismerést. A Színház terjesztett fel erre a díjra, számomra ez fontos visszaigazolása annak, hogy nem volt hiábavaló az elmúlt 30 év. Régóta vágytam arra, hogy itt a Színházban esetleg most nem is feltétlen Vörösmarty gyűrűről beszélek. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vágytam arra, hogy egyszer az én nevemet mondják majd ki. Nekem a Vörösmarty Színház fontos része az életemnek, és itt van egy nagyszerű társulat, azt gondolom, hogy nagyon-nagyon jó dolgokat csináltunk az elmúlt években. 2007-ben, még a Szurdi Miki idején, akkor vendégként ugye benne voltam az Aida musicalben. Jó barátom, Bakó Gábor koreografálta, Ő hozott engem magával, akkor még a Győri Színházban dolgoztam. Engem ebben a Színházban olyan örömmel és olyan szeretettel fogadtak mindig, hogy egyszerűen jobban szerettem ide járni annak idején, mint a munkahelyemre. Ez egy különleges élmény volt számomra, hiszen édesapám is táncolt az Aida-ban és egyszerre ugrottunk hátra szaltót az egyik jelenetben. Apukám akkor ott 50 éves volt, ott még nem is gondoltam arra, hogy egyszer csak itt fogok kikötni. 2009-ben volt egy próbatánc, kétkörös több mint 300 jelentkezőből választottak ki. Ugye én egyetlen táncosként maradtam itt, valamikor 12 fős tánckarunk volt. Erre a díjra nagyon büszkén és örömmel tekintek.
Motivációt ad az elkövetkezendő időszakra, hogyan tovább?
Minden egyes nap, amikor ránézek, akkor azért eszembe jut, hogy, ha valaki díjat kap, azzal jár egyfajta kötelezettség. Nagyon maximalista ember vagyok, soha semminek nem állok úgy neki, hogy félvállról. Igyekszem mindent nagyon precízen, mindig beleteszem mindenemet, ezt talán a kollégáim is meg tudják erősíteni. Azt tudom mondani, hogy számítanak rám a színházban, nemcsak a vezetőség, hanem a kollégáim is, sok jó barátom van a társulatban. Azt gondolom, hogy egy erős társulat van Fehérváron, és számos olyan dolgot csináltunk, amire büszke lehet a város is, és a színház is, szeretek itt dolgozni. Többször fölmerült bennem, hogy lehet, hogy már abba kéne hagynom, hiszen lassan 50 éves leszek, és azért azt tudni kell, hogy nem igazán látni színházban aktív hozzám hasonló korú táncost. Dolhai Attilával beszélgettem erről évad elején, akkor Ő azt mondta, hogy ameddig tudom, csináljam, szerinte ezen nem érdemes gondolkodnom. Néha azért eszembe jut, hogy vajon nem ciki-e, vagy nem jött - e már el az az idő, hogy be kéne fejeznem, de aztán mindig amikor megerősítést kapok, akár a kollégáimtól, akár a nézőktől, akkor az tovább lendít ezen az úton. Szeretnék a színháznál maradni mindenképpen, ha már nem is leszek színpadon, akkor akár koreográfusként, tánckarvezetőként, asszisztensként, de az biztos, hogy nehezen tudnám az életemet színház nélkül elképzelni.
Mesélnél a gáláról, hogy mire számíthat a közönség, milyen hosszú lesz, hány csapat lesz, akikkel felléptek?
Reményeim szerint maga a névsor az önmagáért beszél, véleményem szerint ez egy nagyon erős gála lesz. A terveim szerint háromórás lesz a műsor egy szünettel. Azt tudni kell az eseményről, hogy ezen a gálán csak olyan emberek lépnek fel, akikhez nekem valamilyen kötődésem van. A Vörösmarty Színházból nyilván jó barátaim, Itt elsősorban meg kell említeni Váradi Eszter Sárát és Keller Jánost, hiszen Fehérvárra kerülésem óta követik a pályafutásomat. Keller Jani például egy különleges személy az életemben. Nekem sajnos magánéletileg sok hullámvölgy volt az életemben, amikor idekerültem 2009-ben, akkor ténylegesen mélyen voltam. Keller Jani folyamatosan jött, kérdezte, mi a baj, mi a baj, mindig elhajtottam, aztán egyszer csak el kezdtünk beszélgetni. Ők ketten vezetik majd a műsort, természetesen fel is lépnek a gálán, hiszen Fehérvár legnépszerűbb párosa. Egyed Attilát azért kértem fel erre az estére, mert a Hegedűs a háztetőn nagyon ikonikus előadás, és én nagyon szeretem az itteni verziót is. Érdekességként, hogy 23 éves koromban a Győri Nemzeti Színházban szintén az orosz szólót táncoltam, amit még Imre Zoltán koreografált. Majd évekkel később 48 éves koromban pedig a Vörösmarty Színházban megadatott ismét, hogy az orosz szólót táncolhassam. Egyed Attila alakítása lenyűgöz ebben a darabban. Van egy kedvenc dalom, ami igazán szívhez szóló ezt hallhatja majd a közönség. Valamint Eszterrel egy másik számot is fog énekelni. Szomor György pedig úgy jött a képbe, hogy régóta ismerjük egymást, nagyon jó viszonyban voltunk akkor is, illetve én később is dolgoztam vele Békéscsabán, ahol szintén megcsináltuk az Aidát. Szeretik és ismerik Őt Fehérváron. Természetesen az összes növendékem, tehát a Megadance csapata, ami talán Fehérvár szempontjából fontos, Beliczai Béla és Börcsök Olivér, mindketten a növendékeim voltak, tulajdonképpen Béla, az első örökös tagja a Megadance-nak. Azt tudni kell róla, hogy 17 évből 12-öt itt töltött nálunk. Nagy álma volt, hogy a Madách Színházban táncoljon, nagyon szorgalmas, örömmel jön, és táncolni fog a gálán. Olivér azóta színész lett, az Ő jelenléte is fontos számomra, hiszen rengeteg közös emlékünk van.
Kiemelném az Eurodance Táncszínházat, Édesapám tánccsoportja Pécsről, nála kezdtem táncolni, nyilván apukámtól tanultam a legtöbbet, és annak idején az ő csapatában kezdtem. Bakó Gábor is emblematikus része az életemnek, aki a mesterem, több mint 30 éves barátság fűz minket össze. Végh-Szirmai Irén, mi kollégák voltunk ebben a színházban, éveken keresztül, sokat táncoltunk együtt, Ő ma már ügyelőként dolgozik itt. A köztünk levő barátság, kapcsolat az mindig is megmaradt. Októberben volt a színházban egy gála műsor, ahol mi táncoltunk együtt, nagyon jó volt. Nemcsak a visszajelzések miatt, fantasztikus élmény volt. Ezen felbuzdulva, újra megnézheti a közönség azt a produkciónkat. Teleki Diákszínpadot pedig azért hívtam meg, mert az október 23-i műsorban én csináltam a táncbetétjüket, ami szintén nagyon jól sikerült, gyakorlatilag állva tapsoltak a nézők. T-Dance SE egy pécsi tánccsoport, vezetőjük Horváth Tamás, gyerekkori jó barátom, és tulajdonképpen az én unszolásomra alapította ezt az együttest, ő valamikor az édesapámnál táncolt, ott ismerkedtünk meg, az utcán táncoltunk és jól éreztük magunkat.
Mit jelent számodra a Megadance és a tánc?
Nekem nagyon fontos, ez a 30 éves gála, nem tudom, hogy lesz-e 35 éves. Más részről nekem ez többszörösen is jubileum, hiszen a Megadance mellett, 30 éve vagyok táncművész, diplomáztam, 30 éve tanítok táncot. Most 49 éves vagyok, ha belegondolok, az életemnek több mint a felét itt töltöttem, illetve a tánccal. Bízom benne, hogy sikerül ismét egy olyan gálát csinálni, amiről még évek múlva is beszélnek. Talán az egyik legfontosabb munkám, a Fame musical, amit a mai napig emlegetnek, azt hiszem benne van az egész életem. Összetett személyiség vagyok, rendkívül érzékeny, ezt akik közelről ismernek, tudják, de sokan csak azt látják, hogy itt van a Rovó Tamás - magabiztos, sportos ember, csak a felszínnel találkoznak, hogy valójában milyen terheket cipel, azt már nem. Ezért nem szeretem, amikor első ránézésre alkotnak véleményt. Ez sajnos egy nagy emberi hiba szerintem, hogy sose tudhatjuk, hogy kinek mi van a lelkében. Alapvetően azt gondolom, hogy szerencsés vagyok, mert nagyon sok lehetőséget kaptam. Természetesen a lehetőséggel élni kell, viszont meg is kell felelni neki. Úgy vélem, hogy az ember mindenre képes.
Mit üzensz a közönségnek, hogy miért érdemes megnézni a június 14-ei gálát?
Bízom benne, hogy lesz olyan pillanat, amikor a nézők esetleg meghatódnak, vagy sírnak akár, vagy, amikor felhőtlenül fognak mosolyogni, nevetni, és ütemesen tapsolni. Szerettem volna minél több emberrel megszerettetni a táncot, mert szerintem a világ egyik legjobb dolga. Nekem mindenképpen egy olyan kifejezési forma, amihez én nem nagyon tudok hasonlót mondani.
Simon Erika képei
